Kedvenc verseim : Alfred Lord Tennyson - Shalott asszonya (The Lady of Shalott) |
Alfred Lord Tennyson - Shalott asszonya (The Lady of Shalott)
2005.01.06. 21:40
A folyó partján végtelen Széles árpa-, zabmezők Messzi dombok ékei; S ahol útjuk végetér, Soktornyú Camelot. Föl-le járnak ott a népek, Nyíló liliomot néznek S arra ott egy kerek sziget, Minek neve Shalott. Fehér füzek, rezgő nyárfák, Röpke szellő, homály reszket Az örök-futó hullámon át A szigetnél a folyóvízben Iránya Camelot. Négy szürke fal, szürke tornyok, Vadvirágos rétre nézők, És a sziget némán rejti Shalott asszonyát. Aratók csak, koránkelők Árpatoklász közt kaszálva Hallják a dalt, mely édesen zeng Folyókanyar felől tisztán Előttük Camelot. S Hold fényénél fáradt munkás Vígan kévét köt a réten Hallja a dalt, súgja: "Tündér Shalott asszonya". Ott szövöget ő nap mint nap Tarkaszínü bűvös szőttest. Suttogó hang szóla hozzá: Átok rajta, indulni kell, Mert várja Camelot. Nem tudhatja, mi az átok, Így hát szövöget tovább, Semmi mással nem törődik Shalott asszonya. S mindig őelőtte függő Fényes tükrében lebegnek Mindenféle furcsa árnyak. Lát kanyargó országutat Iránya Camelot. Olykor meg a kék tükörben Lovagok is közelednek. Nincsen igaz, hű Lovagod, Shalott asszonya! Ám ő kedvvel szövi tovább Mit a bűvös tükörben lát, Máskor gyakran csöndes éjjel Gyászmenet jő, tollak, fények, Zene, céljuk Camelot. Vagy ha Hold süt feje fölött, Ifjú pár jött, boldogságos. "Elég már az árnyakból!" - szólt Shalott asszonya. Nyíllövésre birtokától Árpakévék közt egy lovas, Lombok közt a nap szikrázott, S kinek rézpáncélja izzott: Bátor Lancelot. Egy lovag, szíve örökké hű Pajzsán hordott asszonyához, Amint feltűnt sárga mezőn A távolban Shalott. Fényes, dús szemöldje izzik, Csataménje fényeslábú; Sisakjából elővillant Szénszín haja szélbe röppen, Célja Camelot. A partról és a folyóból is Kristálytükörbe pillantott, 'Tíra-raram" -- a folyónál Dalolt Lancelot. Az asszony felállt, szövést letett, Hármat lépett szobájában, Sisakot látott és tollat, Előtte Camelot. Leszakadt a szőttes, foszlott; Tükre szilánkokra tört; "Elért hát az átok!" - kiált Shalott asszonya. Vad keleti szélgyötörte Fakósárga fák pusztultak, A széles ár a partjain sír. Sűrű eső hull az égből Ázik Camelot. Jő az asszony, csónakot lelt Fűzfasátor alatt hagyva, S felírja a hajóorra: Shalott asszonya. S lenn, hol szélesebb a vad víz, Mint transzba esett merész látnok, Önnön balvégzetét látva Az asszony elrévülve nézi: Előtte Camelot. S mire vége lett a napnak, Lánc eloldva, ő alélva; A széles ár elsodorta Shalott asszonyát. Dal csendült föl, gyászos és szent, Énekelt ő zengve s halkan, Míg a vére meg nem dermedt, S míg a szeme elsötétült, Előtte Camelot. Mire elérte a dagály A folyóparti első házat Dalait dúdolva megholt Shalott asszonya. Torony alatt, balkon alatt, Kert falánál, folyosónál, Ragyogó alakként lebeg Holtsápadtan nagy házak közt Várja Camelot. Lovag, Polgár, Úr és Úrnő Folyópartra kisétáltak Olvassák a hajóorron: Shalott asszonya. Ki ez? Mi ez? Kérdezgetik és a fényes palotában Királyi vígságnak vége; Riadtan keresztet vetnek, A lovagok, ó, Camelot. Csak Lancelot tünődik kissé, Így szól: "Milyen szép az arca; Irgalmas Isten kegyeltje Shalott asszonya."
|