A folyó partján végtelen
Széles árpa-, zabmezők
Messzi dombok ékei;
S ahol útjuk végetér,
Soktornyú Camelot.
Föl-le járnak ott a népek,
Nyíló liliomot néznek
S arra ott egy kerek sziget,
Minek neve Shalott.

Fehér füzek, rezgő nyárfák,
Röpke szellő, homály reszket
Az örök-futó hullámon át
A szigetnél a folyóvízben
Iránya Camelot.
Négy szürke fal, szürke tornyok,
Vadvirágos rétre nézők,
És a sziget némán rejti
Shalott asszonyát.

Aratók csak, koránkelők
Árpatoklász közt kaszálva
Hallják a dalt, mely édesen zeng
Folyókanyar felől tisztán
Előttük Camelot.
S Hold fényénél fáradt munkás
Vígan kévét köt a réten
Hallja a dalt, súgja:
"Tündér Shalott asszonya".

Ott szövöget ő nap mint nap
Tarkaszínü bűvös szőttest.
Suttogó hang szóla hozzá:
Átok rajta, indulni kell,
Mert várja Camelot.
Nem tudhatja, mi az átok,
Így hát szövöget tovább,
Semmi mással nem törődik
Shalott asszonya.

S mindig őelőtte függő
Fényes tükrében lebegnek
Mindenféle furcsa árnyak.
Lát kanyargó országutat
Iránya Camelot.
Olykor meg a kék tükörben
Lovagok is közelednek.
Nincsen igaz, hű Lovagod,
Shalott asszonya!

Ám ő kedvvel szövi tovább
Mit a bűvös tükörben lát,
Máskor gyakran csöndes éjjel
Gyászmenet jő, tollak, fények,
Zene, céljuk Camelot.
Vagy ha Hold süt feje fölött,
Ifjú pár jött, boldogságos.
"Elég már az árnyakból!" - szólt
Shalott asszonya.

Nyíllövésre birtokától
Árpakévék közt egy lovas,
Lombok közt a nap szikrázott,
S kinek rézpáncélja izzott:
Bátor Lancelot.
Egy lovag, szíve örökké hű
Pajzsán hordott asszonyához,
Amint feltűnt sárga mezőn
A távolban Shalott.

Fényes, dús szemöldje izzik,
Csataménje fényeslábú;
Sisakjából elővillant
Szénszín haja szélbe röppen,
Célja Camelot.
A partról és a folyóból is
Kristálytükörbe pillantott,
'Tíra-raram" -- a folyónál
Dalolt Lancelot.

Az asszony felállt, szövést letett,
Hármat lépett szobájában,
Sisakot látott és tollat,
Előtte Camelot.
Leszakadt a szőttes, foszlott;
Tükre szilánkokra tört;
"Elért hát az átok!" -
kiált Shalott asszonya.

Vad keleti szélgyötörte
Fakósárga fák pusztultak,
A széles ár a partjain sír.
Sűrű eső hull az égből
Ázik Camelot.
Jő az asszony, csónakot lelt
Fűzfasátor alatt hagyva,
S felírja a hajóorra:
Shalott asszonya.

S lenn, hol szélesebb a vad víz,
Mint transzba esett merész látnok,
Önnön balvégzetét látva
Az asszony elrévülve nézi:
Előtte Camelot.
S mire vége lett a napnak,
Lánc eloldva, ő alélva;
A széles ár elsodorta
Shalott asszonyát.

Dal csendült föl, gyászos és szent,
Énekelt ő zengve s halkan,
Míg a vére meg nem dermedt,
S míg a szeme elsötétült,
Előtte Camelot.
Mire elérte a dagály
A folyóparti első házat
Dalait dúdolva megholt
Shalott asszonya.

Torony alatt, balkon alatt,
Kert falánál, folyosónál,
Ragyogó alakként lebeg
Holtsápadtan nagy házak közt
Várja Camelot.
Lovag, Polgár, Úr és Úrnő
Folyópartra kisétáltak
Olvassák a hajóorron:
Shalott asszonya.

Ki ez? Mi ez? Kérdezgetik
és a fényes palotában
Királyi vígságnak vége;
Riadtan keresztet vetnek,
A lovagok, ó, Camelot.
Csak Lancelot tünődik kissé,
Így szól: "Milyen szép az arca;
Irgalmas Isten kegyeltje
Shalott asszonya."